A várakozásokkal már olyan sok idő eltelt, hogy tényleg szinte alig vártuk az utazásunkat. Hallottunk jót is, rosszat is, összességében talán mindenki bátorított és örömmel vette kiutazásunkat. Talán kicsit jobban is felkészülhettünk volna a nagy útra lelkileg és helyismeretileg egyaránt, néhány könyvet mindenesetre beszereztünk azért, ha elolvasni még nem is volt időnk, majd kint lesz – nyugtatgattuk magunkat még otthon. Bár magyar nyelven az utóbbi időben semmi nem jelent meg Algériáról, a legutóbbi Panoráma útikönyv is az 1970-es évekből származik, a leginkább mozgalmas dolgok pedig javarészt ekkortól történtek. Inkább csak „útifüzetke”, nem is könyv. Nagy adag hasznos tanáccsal és jókívánsággal vágtunk tehát neki az előrelátható négy évesre tervezett látogatásnak. Bőven bepakoltuk magunknak a szükséges allergia gyógyszereket (melyeknek remélhetőleg kint semmi hasznát nem vesszük majd) és a neomagnolos tabblettákat (amiket legfeljebb a kint töltött első néhány napunkban terveztük használni).

A repülés teljesen gondtalan volt, a rövidnek tűnő egyórás párizsi átszállás zökkenőmentesen ment, egyik járat sem késett. Bár feleségem a budapesti járat indulásánál kapott pezsgő utolsó néhány kortyát a gép zötykölődése miatt az ölébe öntötte,  ezzel majdnem diplomáciai bonyodalmakat okozott. A kézipoggyászból cserenadrág híján, csak egy rövidebb szoknyás csereruhába öltözhetett át. Azt meg csak remélhettük, hogy nem rövidebbe annál, mint amit a kinti erkölcsi normák még megengednek... Mégsem lenne szerencsés belépő az országba.

Az algíri belépés már nem ment ilyen gyorsan. Majdnem egy órát sikerült bénáznunk a papírok ellenőrzéséig, annyiszor váltottunk sort és annyiszor lett a mi sorunk útlevél-ellenőre a leglassabb, hogy végül a teremből mi léptünk be utoljára az országba. Már közel másfél órája vártak minket, a csomagjaink is ottfelejtve árválkodtak az álló szalagon, mire kijutottunk. Annál nagyobb volt az öröm viszont, hogy ebben az ismeretlen világban ismerős nyelven szólnak hozzánk. Sofőrünk kikapta kezünkből az útleveleinket (nem is mertünk ellenkezni), majd szinte eltűnt a tömegben a csomagjainkkal együtt. Semmi gond – nyugtattak meg – csak már nagyon türelmetlen, előreszalad a kocsihoz, de nem tűnik el. Nem sokkal később tényleg meglett, a kocsinál várt.

A vezetési stílus helyi szokásaiba már a rövid, kb. 20 km-es reptérről hazafelé vezető úton belekóstolhattunk. Lendületesen haladtunk, az autópályán csak a néhány kilométerenként felállított ellenőrző pontok lassítottak le kissé – azt mérték, hogy nincs-e robbanó vegyület a kocsiban. Valószínű nem lehetett semmi gyanús nálunk, mert gond nélkül jutottunk el az új otthonunkig. Kisebb bonyodalmat csak a karácsonyra kapott gömböcöm okozott majdnem. Párizsi átszállásunkkor a kézipoggyászban valami gyanús dologra lettek figyelmesek a vámosok, és oda is intettek magukhoz. A kézipoggyászt kicsomagoltatva igen nagy érdeklődéssel szemlélték, vajon mit akarunk ezzel a soha nem látott fémtárggyal. Hiába próbáltuk magyarázni neki, hogy de hiszen ez egy magyar világszenzáció, egy olyan homogén anyagból készült konvex test, melynek az egyetlen stabil helyzetén kívül minden más pontja instabil – valahogy nem értették. Majd mosolyogva visszaadták, és örültek, hogy ma ők is tanulhattak valami újat és további utunkra engedtek. Visszanéztem, valamit odasúgtak a társaiknak, akik szintén furcsállva nézték végig, ahogy az egyik utasnál lévő fémtárgyat hiába forgatják ide-oda, az mindig visszabillen…

A zárcserék miatt kisebb nehézségek után bejutottunk és igyekeztünk birtokunkba szállásunkat. Ez az első este annyit jelentett, hogy kevés magunkkal hozott cuccunkat behordtuk a hálószobába és felvettük a papucsunkat. Ennél többet nem tudtunk tenni, nem is igen mozdultunk már ki. Hajnalban a szomszédos minaretből hallatszó énekszóra ébredtünk. Pontosabban azt hittük csak álmodunk és fogalmunk sem volt hirtelen, hogy egy filmbe csöppentünk-e épp, vagy velünk történik-e mindez. Kicsit kísérteties volt így, a sötét hajnalban az ugyanakkor magával ragadó muzulmán énekre magunkhoz térni.
Azt hittük volna, hogy egy száraz sivatagi országba érkeztünk. Ehhez képest az első nap végig szakadt az eső. Nem csepergett, hanem mintha a trópusokon lettünk volna, ömlött. Ki sem tudtunk mozdulni, épp csak átszaladtunk a szomszédos épületbe, hogy megnézzük és átvegyük az irodánkat. Az egyik iroda a ugyan abban az épületben van, ahol lakunk, úgyhogy nekem még ennyit sem kell sétálni, elég csak lépcsőzni egy szinttel lejjebb.

Az első napokban egyáltalán nem éheztünk. Főtt étellel, levessel vártak már érkezésünkkor, vasárnap este, másnap pedig közös ebéddel. Ennek maradékát pedig szintén nekünk szavazta meg a társaság, mondván még bevásárolni sem tudtunk. Nem is ellenkeztünk, az otthon is bevált szokásunkat folytatva megkaptuk a főtt ételt (csak most nem a szülőktől, hanem a kollegáktól) s néhány napra biztosítottuk magunknak a meleg ételt. A vásárlást – már a legelső tapasztalatok alapján is – merőben másképp kell elképzelni, mint otthon. Egyik kollegánk nagyon kedves volt velünk már megérkezésünktől és felajánlotta, hogy elvisz minket kocsival egy beszerző útra. Kocsi nélkül nehézkes a mozgás. És nem csak az eső miatt. Járda a legtöbb helyen nincs is, vagy ha van, akkor kocsik állnak rajta. Mindenkinek van kocsija szinte, a városban kb. 1,5 millió autó van regisztrálva (az 5 millió lakoshoz). Ezek áramlanak az utakon, ennek megfelelően általában mindenhol dugó van. A kanyargós lejtős-emelkedős egyre szűkülő de kétirányú utakon jutottunk el a Hydrára (ez egy városrész), ahol lehet vásárolni. A parkolásból nem csinálnak gondot, ahova mennek épp ott megállnak az út szélén. Jobb esetben kevésbé korlátozva ezzel a forgalmat. A három emeletes közértben viszont szinte mindent lehet kapni. Otthonról azt hittük volna, hogy gondot jelent majd az alapfelszerelések beszerzése. Ám ha a megfelelő helyet megtaláljuk, akkor szinte ugyan azokkal a termékekkel találkozhatunk borotvahabtól kezdve a ceruzaelemen át a kávésbögréig. Csak épp azt kell keresni, ami kapható. És abból érdemes is bevásárolni, mert legközelebb ki tudja vajon mikor lesz. Vagy lesz-e egyáltalán. Gyümölcs: egyelőre úgy látjuk, hogy banán és narancs mindig, mindenfele van. Ha nem a zöldségesnél, akkor a szomszéd kertjében, vagy ha ott nem, akkor a sajátunkban. Itt úgy potyog le a fáról a mandarin, mint nálunk a szilva. Van, hogy nem érünk rá összeszedni, akkor a földön marad.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.