2010.01.27. 15:09
200 km délre /5.
Hétvégén kirándulni voltunk. Szombaton korán reggel (8-kor) jött értünk két szolgálati rendőr – ők kísértek minket, legalábbis az utunk elején. A konvoj három állandó kocsiból állt, a többi tagja mindig változott. A város pereméig egy-egy rendőrautó elől, hátul, a hegyvidékes szakaszon, mely különösen veszélyesnek számított a közelmúltban elkövetett merényletek miatt egy-egy páncélautó, az Atlasz túloldalán a sivatag pereméig pedig változó, hol katonai dzsip, hol kisbusz katonákkal, rendőrökkel megrakva. Első pillanatra nagyon furcsálltuk, szokatlan volt, teljesen idegenkedtünk az egész rendőri kíséretet övező felhajtástól. Az útról visszatérve azonban, pláne néhány nap távlatában már egész természetesnek tűnik. Pláne azok után, hogy mennyi történetet hallani, az elhagyottabb országrészekben mi minden történhet helybélivel és idegennel egyaránt, jobb az óvatosság, érdemes – már amennyire lehet – betartani a helyiek szabályait.
Bou Saada volt rövid, két naposra tervezett kirándulásunk úti célja. Az Atlasz túloldalán fekvő városka már szinte a sivatag kapujának számít. Ahogy hagytuk el a hegyeket egyre kietlenebb lett a táj, a zöld egyre fogyott el körülöttünk. 
Szikár, köves dombvidékre érve kezdtük már magunk is elhinni, valóban van sivatag errefele. Fura, korábban csak térképről, elmondások alapján, könyvekben olvastunk róla – aztán egyszer csak itt van. Hirtelen nem is tudtuk mihez hasonlítani, talán mert még nem is jártunk ilyen jellegű vidéken. Egyre fogytak a települések is. Egy-egy faluba beérve a főutat mindenfele még éppen épülő, általában vasbetonból készült házak szegélyezik, tetejükön a még minden falból kilógó betonvasakkal. Kicsit rozsdásakkal. Valahogy sosincs kész épp, eddig amerre jártunk minden lakott környék mintha kicsit még épülne, a befejezés mindenhol hiányzik. A falak – ha le is vannak festve – csak az utcára eső oldaluknál. De inkább sehogy sem. Barna kapucnis, köntösbe öltözött férfiak állnak kint az út mellett és csodálkoznak rá, most épp a felvezető szirénázó autós csoportunkra. Vajon mi járhat a fejükben? Szerintünk leginkább nem is a bosszúság, amit otthon kivált egy ilyen konvoj. Inkább tetszik nekik. Végre történik valami, valami érdekes, mozgolódás, felhajtás. Amúgy is kint állnak egész nap és nem lehet túl gyakori a látogató errefele. Turisták, mint eddig másfele, itt sincsenek. Erre felé már látni teljesen fehér lepedőbe csavart hölgyeket is, mozabita öltözékben. Annyira, hogy csak az egyik szemük látszott ki és valaki többnyire volt mellettük, hogy segítsen az eligazodásban. Legalább annyira csodálkozva néztünk a minket körülvevő világra, mint amennyire ők miránk. Az utakon mintha 40 évvel mentünk volna vissza az időben. Mindenfele a régi francia típusú járgányok (utána néztünk, a legtöbbje Peugeot 404-es szedán és kis platós volt – hogy könnyebb legyen elképzelni, Colombonak 403-asa van, nagyon hasonlít ezekre!). És mindegyik működik, némelyik csurig mackóruhásokkal.
Délután 2 körül értünk a 100.000 fős lakosú városkába. Kis pihenő után a guide-unk (gájdbácsi) jött értünk és indultunk először a sziklarajzokhoz. Ezeket állítólag ő fedezte fel a hetvenes években, azóta vezetgeti az erre tévedő érdeklődőket – nem olyan régen az angol delegációt állítólag. A gájdbácsink, a helyi régész, történész és tanár ember nagyon aranyos volt. Valahányszor lehajolt, és talált egy őskori pattintott halpucoló kövecskét, a jégkorszakból megmaradt fosszilis amonitesz maradványt, vagy valamilyen ritkaságnak számító sivatagi gyógynövényt, mindjárt adta a kezünkbe mosolyogva. Egyébként a környék valahogy tele volt őskori leletekkel. Kezdett is gyanússá válni, hogy csak nekünk szórták-e szét ezeket, ebben ma sem vagyunk teljesen biztosak. 
Mint ahogyan a sziklarajzokban sem. Valahogy annyira hihetetlen, hogy ott voltunk, megérinthettük azokat a ló és bölény vagy bika (bölömbika) rajzokat, amiket az ősember készített. De nem is ez az érdekes. Még ha a gájdbácsi hozzá is rajzolt az eredetiekhez, akkor is nagyon autentikusnak tűntek. A közeli homokdűnéket sajnos aznap nem néztük meg. Szaladtunk tovább – kíséretünkkel együtt természetesen, akik maguk is örömmel fotózták mobiltelefonjaikkal a tájat – hogy megnézzük a közeli telepített törpefenyő erdőt, amit az ország elszaharásodásának megállítására telepítettek, valamint a helyi boróka bokor bogyófőzet készítő konyhát. Ez utóbbit meg is kóstolhattuk. Finom volt. Hasmenésünk egyelőre nincs tőle. Ők nagyon szerették mindenesetre, és a kis konyha előtt a földön heverészve, röhögcsélve iszogattak belőle. Közben a katonai biztosítás mindenhol jelen volt.
Kicsit borúsabb és hűvösebb volt a szombat, éjszaka biztos, hogy nullához közelire hűlt a levegő. Könnyű múzeumlátogatással kezdtük napunkat Étienne Dinet, a francia orientalista festő egykori lakhelyében. Ellátogattunk végre a homokdűnés sivatag-részlethez is. Sajnos kicsit borongósabb időben, de nagyon jól szórakoztunk az érintetlen homokoldalban. A meredekebb oldalakon térdig süppedtünk a finom szemcséjű homokban, úgyhogy sikerült haza is hozni belőle mutatóba mindkét zokninkban és cipőnk orrában. Itthon, a lakásban szórtuk szét az utolsó szemeket. Nagy rohanás volt sajnos a hétvége. Szeretnénk egyszer kicsit nyugisabban, néhány nappal megtoldva visszalátogatni a vidékre.
Hazafele még két igazi rali-szakasz várt ránk az úton. A legnehezebb feladat ugyanis a felvezetős konvojban megmaradni anélkül, hogy leszakadnánk, vagyis mások bepimaszkodnának elénk. Márpedig bizonyos részeken küzdeni kellett. Elegendő egy pillanatra nem figyelni, máris bevágnának elénk. A hegyi szurdokon keresztülvezető úton több tíz kilométeres dugó alakult ki. Mi kivágva a balsávban haladtunk végig (néha leintve egy-egy szembe döngető iszonyat kamiont), de mások is társultak hozzánk. Ha elég ügyesek voltunk, akkor csak mögöttünk és nem a rendőr mögött. Az alagútból kikanyarodva ijedten vettük észre, hogy mögöttünk már nem a mieink jönnek, mint eddig 100 km-en keresztül, hanem teljesen idegenek – és nem csak egy kocsi, hanem legalább három. Szinte húztuk magunkkal azokat, akik meglátták a lehetőséget abban, hogy kikerüljék a legalább 4 órás dugót (amit természetesen a rendőrök okoztak a hegy tetején lévő ellenőrzőpontnál). Csak mikor megálltunk kíséretet váltani, akkor nyugtattak meg minket, hogy ne aggódjunk, követőink "rövid kitérőre" megálltak lent – az igazat megvallva mi is szívesen csatlakoztunk volna hozzájuk, de nem akartunk lemaradni. 10 perc múlva meg is érkezett a harmadik autó is szirénázó kísérettel. Indultunk tovább, és már kezdtünk örülni, hogy elhagytuk a dugót, mikor befutottunk Algír vonzáskörzetébe, ahol hiába volt minden szirénázás, géppuskacső-lóbálás és tülkölés, akkor sem tudtak utat engedni a 3 sávos autópályán (ami a leállósávval együtt 4). Útközben még egy beragadt mentőautót is bevettünk a konvojunkba, így legalább eggyel többen tudtak szirénázni, és talán így értelmet is nyert a nagy sietség. Legalább egy órán keresztül folytattuk még a huzavonát, a nyomakodást, tülekedést, kiszorítást, mire végre megunta a kíséret, és egyszerűen félreállt, intve, hogy menjünk tovább, innentől boldoguljunk, ahogy tudunk. Haza is értünk szép rendben, minden különösebb baj nélkül, és némi rendrakás után holtfáradtan dőltünk be az ágyba – tudván, hogy másnap munka, és ugyanúgy kelni kell.
2 komment
Címkék: kirándulás múzeum sivatag bou saada sziklarajz
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
balint.eros · http://airlineworld.wordpress.com 2010.02.17. 13:39:43
hvg.hu/Tudomany/20100211_kina_nagy_fal_megtalaltak_maradvany_kansz
Hogy lehet csakúgy rátalálni egy 700 km-es szakaszra???