A legenda szerint a Keleti-Erg e kősivatagjában az első igazán gazdag forrást asszony találta meg. E víznél épült fel azután a szépséges Gardaïa, M'Zab-föld fővárosa. Körülötte 20 kilométeres körzetben a többi mesevároska, Melika, Bou Noura, Béni Izguen, Metili, Berian. El Ateuf-falu határában 15 000 pálmafa áll.

M'Zab-föld összes lakosának száma 30 ezer körül van. Mozabita nyelven beszélnek, amely se nem arab, se nem tiszta berber, de még csak kabil sem. Saját írásjeleik nincsenek. A lakosság többsége kereskedelemből él. Kézművesipara jelentős. Gyakran rendeznek táncos-zenei bemutatókat, tavaszonként pedig a M'Zab-földi szőnyegszövők seregszemléje vonzza ide a vendégeket. Algéria többi népétől azonban elsősorban nem ez különbözteti meg őket. A mozabita ember általában elég gazdag, egy része nagyon is az. Ma már ez az egyetlen titka nagy zártságuknak is.

/Részlet az egyetlen magyar nyelvű útikönyvünkből - Panoráma, 1971/

Az öt kis falu pálmaligetein keresztülhaladva érkeztünk meg szállásunkra. A kerten belül fiatal datolyapálmasor takarta el az utat, élesen szúró levelei csak autónkat végigkaristolva engedtek a házhoz. Slimane, béni izgueni szállásadónk igazán vendégszerető volt, mindent megtett, hogy kedvünkben járjon. Családjával jópár évvel ezelőtt vásárolta meg a kietlen telket, ahol ma a vendégház áll. A kietlenség most már csak a környéken látszik. Fényképekről mutatta nekünk, hogy nem is olyan régen puszta kősivatag volt ez a terület a néhány kopár kőhegy oldalában a falu szélén. Valami miatt ők azonban mégiscsak fantáziát láttak benne. Először egy kutat ásattak, majd az innen szivattyúzott vízzel locsolni kezdték a szikár talajba ültetett gyümölcsfáikat. Körtét, almát, majd narancsot, datolyát. Az igencsak ingadozó vízhozam miatt azonban a legtöbb növény nem bírta, egy küzdelem volt a sivatag nekik éppúgy mint gazdáiknak. Most úgy néz ki, hogy a datolyapálmák szépen növésnek indultak, már a második szezon után termésük is lesz, a körte azonban kipusztult. A több, mint kéttucatnyi pálmafából szinte mindegyik "lány" - ezeknek van termésük. A kertben az egyetlen "fiú" pálma - melyet satnyaságáról lehet felismerni - gondoskodik a beporzásról.

Vendéglátó csapatunk tagja volt még az öreg Hadji; Omar - Slimane testvére; valamint tuareg barátunk: Hadzsi. Sok funkciót töltöttek be, valamennyien kivették részüket mindenféle szerepben. A szikár arcú, ámde mégis jóképű tuareg napközben az ételt szolgálta fel nekünk, sivatagi kirándulásunk alatt sütötte a húst és biztosította a terepet, zenés-táncos esténken pedig hagyományos tuareg öltözékben bütykös lábával csak úgy ropta a táncot.

Mikor megérkeztünk Ghardaia főterére, mintha egy teljesen más országrészbe kerültünk volna. Eddig számunkra teljesen szokatlan rendezettség és viszonylag rendszerben működő egység, tisztaság fogadott. A főtér már sokkal inkább emlékeztetett egy klasszikus keleti városka piacterére - ebben eddig sajnos még nem volt részünk - árusok portékáikkal a tér közepén, szőnyeg- és egyéb kincsek kereskedői a körülvevő házakban. Nem sok időnk maradt az ámulatra, helybéli vezetőnk már indult volna velünk egyből, hogy körbevezessen.

Meglepett, mennyi nőt láttunk az utcákon. Eddigi tapasztalatainkkal ellentétben itt sokan mászkáltak kint, mindenki szeme láttára a városkákban. A látvány persze más szempontból volt szokatlan: az egész alakuk úgy csavarodott egyetlen nagy fehér lepelbe, hogy csak az egyik szemük látszott ki. Maguk előtt pedig szorosan összeszorítva tartották, nehogy véletlenül mégis kilátszódjon valamely testrészük. Arra nem jöttünk még rá, hogyan ismerik meg a gyerekek anyukáikat délután az iskolánál. Ezek a fehér árnyak sorra megjelentek bármerre jártunk. Mintha manók, vagy szellemek lettek volna. Arra gondosan ügyeltek, hogy mikor észrevettek egy idegent, hirtelen el is forduljanak, vagy visszalépjenek a másik utca sarkára. Fényképezni még véletlenül sem volt szabad őket. Vezetőnk elmondása szerint az asszonyok mégsem kényszerből választják ezt az eltakartságot. Önként térnek erre az életformára, a fehér leplet házasságuk után kell magukra teríteni. Azok, akik viszont elfogadják a szabályokat, szigorúan be is tartják. Bűnözés sincs a városban, nincs szükségük rendőrökre sem, védelmükre az erős morális összetartás elegendő. Hogyha valaki mégiscsak megszegi a szabályokat, akkor viszont a város öttagú bölcseiből álló vezetők tanácsa (mely létezik férfi- és női változatban is!) komoly büntetéssel sújt: a város főterén közlik vétkét mindenki füle hallatára. Kiközösítik és mindaddig nem mutatkozhat újra a többiekkel, sőt, ki sem szolgálják az üzletekben, senki nem áll szóba vele, míg meg nem bánja tettét.   Ezután viszont többnyire nagylelkűen megbocsátanak neki.

A férfiak viselete szintén érdekes. A képen is jól látszik, hogy szinte mindenki elől-hátul sűrűn rakott, "trottyos" nadrágot hord. Állítólag azért alakult ki ez a divat, mert várják a próféta újraszületését, ezúttal egy férfiól. Minden nap, minden ember hordja a nadrágot tehát, elegendő helyet biztosítva benne a kipottyanó újszülött prófétának.

A városka közepén egy téren, a falon kis szekrény található. Kulcsok vannak benne, amiket az utcán szedtek össze. Ezzel mutatnak példát a gyerekeknek, hogy ne vegyék el a másét, hanem adják vissza. Ezekért a kulcsokért viszont még nem jelentkezett senki.

A dombtetőre épült várost megmászva és a toronyra feltekintve (melybe sajnos nem mehettünk fel) tovább kanyarodtunk a temető irányába. A helybéliek évszázadok óta itt temetkeznek, egy-egy élére állított jeltelen kő mutatja csak a sírhelyeket. Rajtuk esetleg cserépedény maradványok, helyenként még egybenmaradt tálak, bádogtányérok. Állítólag ezekben hoztak vizet, hogy lemossák a testeket, majd itthagyták a síron. Kívülálló számára megkülönböztethetetlen valamennyi. Lehet, hogy ők sem tudják pontosan ki hol fekszik, de talán a hozzátartozók sem járnak gyakran ide, virágokat sem szoktak hordani rájuk.

Délután a másik városka piacterére siettünk. Szerencsére még éppen időben, hat előtt odaértünk és tanúi lehettünk az árverésnek. Ki-ki elhozta a számára értéktelenné vált holmiját, hogy itt kikiáltsa. Bármily hihetetlen, általában vagy talál rá vevőt, vagy nem. Mikor kiértünk, igen nagy vita kezdett kialakulni egy zöldre jó alaposan lefestett, tokkal együtt árult vasajtóra. Praktikus, szabványméretűnek tűnt. Valószínű többre tarthatták a piaci értékénél, mert sétánk végén, jócskán a piac zárása után a vasajtó még a téren volt - nem talált gazdára. Kint hagyták másnapra, este nem szokott nyomaveszni ezeknek a portékáknak. Így járt továbbá néhány színestévé és videólejátszó is egy rozsdásodó mosógéppel együtt, várva a másnapi árverést.

A ghardaïai szőnyegnek nincs párja. Nemcsak azért, mert minden szabásminta egyedi, tehát véletlenül sem látunk két egyformát,  hanem mert valamennyi magában hord egy keveset a nomád, egy keveset a mozambita hagyományokból. A szőnyeg sajnos nem olcsóbb az árverésen, de a piacon sem. Feltétlen érdemes viszont beszerezni egyet-egyet belőle, ha máshol nem, egy közeli kereskedőnél. Élénk színekben nincs hiány, a különböző méretű és mintázatú szőnyegek árából egy nagyon keveset még alkudni is lehet. Itt alapfelszereltségnek számít minden lakhelyen, mindenhez használják: nomád sátrakat borítanak kívülről-belülről vele, fedik vele a falat éppúgy, mint a földet, ágyat, ajtót. Szállásunk is tele volt igen szép, kicsit hibás, régebbi, de egyedi darabokkal. Itt jó kedvezménnyel lehetett vásárolni ezekből.

Temető a város határában.

A fénykép, ami miatt valószínűleg kiüldöznének a városból.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.