Terror és kaland határán

Michael Mewshaw amerikai író elhatározta, hogy keresztülutazva az öt észak-afrikai ország tengerpartját, eljut Alexandriától Tangierig, és a kalandjaiból könyvet is ír. Vállalkozása többé-kevésbé sikeres volt. Elindulva Egyiptomból, Líbián és Tunézián keresztül, Algérián át Marokkóig valamennyi országon átutazott. Ám számos, előre nem tervezhető nehézség következtében nem végig a szárazföldön, hanem több helyen is repülőre szállva, utazását meg-megszakítva.

Jóllehet az író ismerte a környéket, Marokkóban és Tunéziában is járt már többször. Tunéziában például legutóbb a Csillagok Háborúja forgatásakor. Egy barátja javaslatára látogatta meg a sivatagi városkát: Tozeur-t, ahol a helyiek elmondása szerint egy film forgatása zajlott, a Star Wars cím alapján egy olcsó sci-fi-nek tűnt. Aztán, mikor este meg akart szállni a helyi Grand Hotel de l'Oasisban alig jutott el a recepcióig, mindenhol törpék nyüzsögtek körülötte. George Lucas szólt rá később, hogy bármi járatban is van arrafele, jobban teszi, ha odébb áll. Akkor jobbnak látta odébb állni. 
Mindezen ismeretek ellenére mégsem olyan egyszerű feladatra vállalkozott. Pláne, ha figyelembe vesszük vállalkozásának "nehezített fokozatú" térségeit, különösen Líbia és Algéria tekintetében, ahol nemhogy a turzimusra nincsenek berendezkedve, de még az országba való beutazás is meglehetősen körülményes. Hivatalosan ezekre a helyekre az ilyen jellegű kalandor-vállalkozás, a beláthatatlan kockázati tényezők miatt erősen nem ajánlott. Az egyik országból másikba való átlépés legtöbbször a túlzott bürokratikus és szigorúan ellenőrzött politikai rendszereknek köszönhetően rendkívül nehézkes. Az egyiptomi-líbiai határról például azért fordították vissza, mert hiába volt vízum Mewsahw útlevelében, hiányzott az útlevelének hiteles arab nyelvű fordítása. Márpedig a líbiaiak ehhez határozottan ragaszkodtak, a fordítását pedig egyedül a legközelebbi követségen hitelesíthették. Ezzel a problémával tehát egészen Kairóig kellett visszafordulnia.

Mewshawnak, kapcsolatai révén sikerült ügyesen szerveznie útját, minden országban kapott egy-egy helyi segítőt, kísérőt, akikre alaposan támaszkodhatott. Így jutott el olyan helyekre és került kapcsolatba olyan emberekkel is, ahová halandó utazó térképpel a kezében sem jut el és akikkel amúgy az utcán sétálgatva nem fut össze. Kalandjainak bizonyos része tervezett volt, de így is akadt jópár kiszámíthatatlan fordulata. Algériában járva például feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy interjút készítsen egy terroristával. Addig erősködött, míg helyi segítőjén keresztül csak sikerült összehoznia egy találkozót az Iszlám Üdvhadsereg (Armée Islamique de Salut) egy korábbi vezetőjével. Elmesélte, hogy a szervezete által végrehajtott merényletek miatt 1992-ben letartóztatták a hatóságok és egy szaharai koncentrációs táborba helyezték. Innen később megszökött majd éveken keresztül bujkálnia kellett, végül, miután konszolidálódott a helyzet amnesztiát kapott. Tulajdonképpen ennek köszönheti, hogy egy kocsi hátsó ülésén leülhettek beszélgetni és végül életben hagyta, hogy megírja a történetet.

A könyvben a legnagyobb hangsúlyt Algéria kapta. Ezt az algériai hatóságok is így érezték. Megjelenésekor a helyi vezető napilapban publikált kritika szerint a könyv nem más, mint "Amerika Algéria elleni propagandája, az ország lejáratása". Tény, hogy számos helyen konkrétan írja le az általa hallottakat, az Algéria "sötét évtizedére" vonatkozó hátborzongató eseményekről. Olyan autentikus szereplők mesélnek neki, akik maguk is részt vettek a körülöttük zajló véres eseményekben. Ez pedig kényes pontot jelent abban az országban, ahol az emberek még maguk sem tudják pontosan, mivel is kell szembenézniük, ki, mikor és mit követett el, azok milyen következménnyel jártak. Talán túl közeliek még az élmények. Túlzónak tehát nem nevezhetjük, inkább az arányok tolódtak el kissé Algéria rovására. Tengeren túli (vagy európai) olvasó a leírtak alapján jogosan gondolhatja, hogy az országba való látogatás egyenlő lehet az életveszéllyel, hiszen miért látogatna oda, ahol az író is csak a szerencsének köszönhetően nem hagyta ott a fogát. Pedig éppen az író tapasztalatai azt is mutatják, hogy a szabályok betartásával és kellő körültekintéssel utazható, élhető a hely, még idegenek számára is. Hiszen amire a legnagyobb szüksége volna Algériának, az talán épp a nyitottság és nyitás, ami kimondatlanul ugyan de valahogy mégis érződik a levegőben. Kiszűrve a fejezetet végig átitató baljós veszélyérzetet, azért nyomot hagyott rajta az ország kulturális és földrajzi sokszínűsége. Látnivalókban nem kell szégyenkeznie, egyáltalán nem marad el az amúgy turistaparadicsomnak számító szomszédos Marokkótól és Tunéziától sem.

A könyv legnagyobb hiányossága, hogy nem kapunk választ az író személyes benyomásaira és az utazás tapasztalatainak összefoglalására. A marokkói kalanddal, egyben befejező országgal egyszer csak véget ér a történet. Számos kérdést talán önmagának sem válaszolt meg, hogy mi az, amit számára a leginkább jelentett, és legtöbbet adott ez a néhány hónap Észak-Afrika partjai mentén.

Michael Mewshaw: Between Terror and Tourism,
an overland journey across North Africa
Counterpoint, Berkeley 2010, 397 o.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.