algiers 2010.10.06. 16:14

El Oued - Touggourt

Az ősz egy szeptember végi viharos éjszakával kezdődött. Másnapra esőfelhők is gyűltek, és épp mire megjöttek a vendégeink, megérkezett a rendszeres csapadék is, melyből majdnem minden napra jutott nekik. Algéria az esősebb arcát mutatta ismét az idelátogatóknak. A meleg azért megmaradt mellette, sőt az esőtől inkább csak párásabbá vált a levegő. Az otthonról hallott talajmenti fagyokhoz képest azért jóval kellemesebb ősz elé néztünk, bár néha tényleg jól esett volna egy kis lehűlés.

Hosszas előkészületek, útvonalegyeztetések és engedélyeztetések után sikerült elindulnunk következő kirándulásunkra, melynek első napjára terveztük a legtöbb kilométert: az Algírból El Ouedbe való eljutást. A viszonylag rövid (4 napos) rendelkezésre álló idő alatt sok helyre szerettünk volna eljutni, ezért sietnünk kellett, hogy Szaharát, hegyeket és tengert is láthassunk, minden nap más szálláshelyen megpihenve. Az indulást sajnos nem sikerült elég korán összehozni, mert aznap reggelre maradtak még teendők. (Aki később erre a szakaszra vállalkozik, javasoljuk, minél hamarabb keljen útra.) Nekünk 10-kor sikerült, El Ouedet pedig csak este kilenc után értük el. Azt gondoltam volna, hogy a rutinos rendőrökből és katonákból álló kíséretünk a légvonalban rövidebbnek tűnő Algír-Bou Saada-Biskra vonalon, esetleg Bouira-M'sila-Barika-Biskra mentén visz majd le bennünket. Ehelyett viszont amíg lehetett, maradtunk a hegyek mentén, a kínaiak által frissen elkészített kelet-nyugat irányú autópályán Setifig, majd innen vettük délire az irányt és jutottunk el Batnán, Biskrán keresztül El Ouedig. Nem volt teljesen zökkenőmentes azonban, a várost elhagyva, a hegyeken keresztülvezető szurdokban beszűkülő úton jó tízkilométeres forgalmi dugón kellett keresztülküzdeni magunkat. Később viszont, a kétszer három sávos autópályán remekül lehetett haladni és csak ritkábban kellett félórát-háromnegyed órát várni egy-egy kíséret váltásra. Mivel folyamatos késésben voltunk önmagunkhoz képest és a kirándulásunk visszafelé vezető szakaszát is a Biskra-Batna vonalon terveztük, ezért sehol nem álltunk meg nézelődni. Ám kicsit meg is bántuk, mert El Kantarán is csak keresztülszaladtunk, ami viszont egy rövid szünetet és néhány fotót mindenképp megért volna! 

Már javában besötétedett, az utolsó nagyobb lakott települést, Biskrát is magunk mögött hagyva viszonylag kellemesnek bizonyult az utolsó 220 km a sivatagi, kietlen, végtelenbe nyúló egyenes úton. Egyik előzés során az előttünk haladóhoz hasonlóan kapcsoltam be én is a vészvillogómat - hogy jobban lássanak -, majd mikor kapcsoltam volna ki, véletlenül rossz gombot sikerült benyomnom. Körülbelül, mint a Macskafogóban a gengszter patkányok, már vártam, hogy tüskéket szór a kocsi az útra, vagy olajat folyat ki, ehelyett viszont egyszercsak a motor elkezdett nem húzni, a műszerfalon pedig a 4WD villogni. Szépen lassan sikerült lehúzódni az út szélére, majd teljesen reményvesztve, a gyönyörű csillagos ég alatt lefulladni. (Itt jött volna az a rész, hogy "Nyomja meg a piros gombot, majd nyugodjon békében!".) Mindenesetre elővettem én is a hosszabb útra még soha nem használt, nemrég beruházott, jó tízéves terepjáró használati útmutatóját, hogy mi lehet a gond. Közben a kísérő katonák utolértek, gyorsan körbevettek és hasonló kérdő tekintettel néztünk egymásra. El Ouedtől jó százhúsz kilométerre, a semmi közepén. Végül sikerült megállapítani, hogy az egyik sebváltó kicsúszott a sebességből a négykerék bekapcsoló gomb ki-be kapcsolgatása közben - ez lehetett a gond. Higgadtan újra kapcsolgatva viszont sikerült elindítani a járművet, ezután már óvatosabban nyúlkálva, de csak megérkeztünk az aznapi célunkhoz.

A szállás keresgélésével ezúttal sem kellett bajlódnunk, szerencsére a helyismerettel jócskán rendelkező kísérőink tudták a dolgukat és egyből odavezettek. A város (ismereteink szerint egyetlen) szállójában, a Hotel Soufban töltöttük az estét. Hosszú folyósók és szinte kietlen üresség fogadott, persze lehet, hogy nem a turistaszezon kellős közepén érkeztünk. Bár elképzelni sem tudtuk, vajon mikor lehet a turistaszezon közepe. Vacsoránál viszont lehet, hogy jobban jártunk volna, hogyha inkább a magunkkal hozott maradék rántott hús falatoknál maradunk, mert a várt és egész úton tervezgetett csorba leves helyett csak a kissé rágósnak bizonyuló "cipőtalp" escalope falatok közül választhattunk a szálloda éttermében.

 

 

 

A Souf-vidék székhelye El Oued, az ezerkupolás város. Utóbbi elnevezése onnan származik, hogy minden egyes lakóházát kupolaszerű tetővel fedték be. Sidi Salem elnevezésű mecsetjének tornyából ezért különösen szép látványt nyújt a vörösessárga homokbuckák övezte kis város.

-olvashatjuk a már megszokott 1970-es években kiadott Panoráma útikönyvecskénkben első állomásunkról. Valóban nincs tele a 40-50 ezer lakost számláló sivatagi oázis városka látványosságokkal, a piacon sétálgatva és egy-egy toronyból körültekintve azonban már önmagában is megéri az élmény és érdekesség. A piacon (csakúgy, mint a legtöbb eddig megismert helyen) szinte minden kapható, karórák és napszemüvegek hatalmas választékától a legfrissebb akció DVD-kig bármi, ami kínai. A helyi datolya persze nem hiányozhat, ráadásul a szezonja is most volt állítólag. Természetesen a vidéken a legfinomabb, innen és Biskrából szállítják az egész országba.

Kisebb-nagyobb homokdűne látogatások után jutott el motorizált karavánunk Touggourt városába. Mivel dzsipekkel voltunk, mindenképp szerettük volna kipróbálni, mit bírnak a gépek a tiszta homokban. Nem is kellett külön kérni kísérőinket, maguktól vittek be egy viszonylag simának tűnő terepre az aszfaltozott útról letérve. Itt az előttem haladó csapattárs, mint egy karámból elszabadult vadló húzott ki az eddig szabályos sorban haladó kocsisorból és kisebb nekifutás után tűnt el az előttünk álló homokdomb mögött. "Na, ez se jut messzire" - gondoltam magamban kissé kárörvendve. Amint sikerült feljutni a dombra látom is, hogy kullogva jön elő a sofőr egy bokor mögül: tengelyig süllyedt a homokban minden kereke, se előre, se hátra. "Majd mi kihúzzuk!" - lelkesedtem volna a többi kocsiban ülőhöz fordulva, mire a mi kocsink is annyira lelassult a süppedő terepen, hogy 4WD felező ide - winter power funkció oda - semmi nem húzta ki a mi kocsinkat sem a homokból. Sőt, ásta magát egyre lejjebb a négy kipörgő kerék.

Útunk során itt másodszor is örültem neki, hogy katonák kísértek. Kisebb nevetgélés után több se kellett nekik, négyen-öten nekifeszültek, és előbb az előttünk elakadót, majd minket is kitoltak a homokból. A kis dombról legurulva már nem is fékeztem többet az aszfaltozott útig. Ennyi homoknak a fele sem tréfa! Eddigi legmerészebb, szlovákiai havas útszakaszokon tapasztalt legmerészebb vezetéstechnikai élményeket ha nem is felülmúlta, de igencsak megközelítette pillanatnyi elakadásunk.

Touggourt valamikor egy önálló királyság székhelye, a Ben Djellab-dinasztia birodalmának fővárosa volt. A hatalmas és gazdag királyok palotáinak, kriptáinak maradványai ma is láthatók a városban. Touggourt érdekes oázisvároska. Utcáit a nagy hőség miatt lefedték. A nagy mecsetbe való belépésre és a minaret megmászására ritkán adnak engedélyt. A látvány megéri a fáradságot. Fentről gyönyörű kilátás nyílik a városkára, valamint a közeli pálmaerdőkre. Különösen ősszel érdekes a vidék. Datolyaszüret idején a város apraja-nagyja datolyaszedéssel és szállítással foglalkozik.

Az egykor írt útikönyvünk rövidke beszámolója a mai napig megállja a helyét. A minaretbe sajnos nem jutottunk fel, viszont a városkában tapasztalható szinte teljes kihaltság valószínűleg tényleg a datolyaszüret miatt lehetett. Vagy egyszerűen csak a péntek délutánnak köszönhetően, de embert alig láttunk az utcákon. Gyors ebédünk után a temetőben található királyok sírját és a város közepén a pályaudvarral szemben található Citroën emlékszobrot tekintettük meg. Innen indult útjára ugyanis 1922. december 17-én az az expedíció, melynek során először sikerült kocsival keresztülszelni a Szaharát. Valószínű a Citroën gyárnak is jól jöhetett a reklám, mikor a gyár által készített kerekes-lánctalpas jármű Touggourtból indulva a Hoggari hegyek mellett elhaladva 1923. január 7-re elérte a Niger folyó mentén fekvő Tombouctou városát. Abba a faluba előtte soha nem érkezett még jármű a sivatag felől! A 3100 km-es távot egyszer még visszafelé is teljesítette a küldetést vezető Georges Marie Haardt és Louis Auduin Dubreuil, ám sem az általuk megjósolt transszaharai gépkocsiforgalom, sem a nagy reményekkel indult transszaharai vasútvonal nem valósult meg. A franciák így is komoly eredményként könyvelhetik el, hogy 1918-ra sikerült a vasutat Biskrából Touggourtba lehozni. Ennél délebbre már nem jutottak. A vonal ma is létezik, vonatot ugyan nem láttunk közlekedni rajta, de a fa kereszttalpakat korszerű betonra cserélték, a sínszálakat és a zúzottkő ágyazatot is újrarakták. Erre abból jöttünk rá, hogy a sivatag közepén, a régi mellett végig ott láttuk a lecserélt régieket. A sínek mellett pedig helyenként vadon tevecsordák pihentek a homokban.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://algiers.blog.hu/api/trackback/id/tr372350999

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Sara 2010.10.10. 15:17:06

... valahonnan olyan ismerős :)

Gyors voltál, mi még regenerálódás alatt vagyunk!

Ja! A szerzői jogdíjról majd megállapodunk :):)

algiers 2010.10.13. 21:44:55

@Sara: remélem hamarosan a folytatás is elkészül... cserébe adom én is a képeket, ami esetleg nektek kimaradt :)