Ghardaïába nyugatnak kell elindulni Algírból. Nem a tengerparton, Tipasa felé, hanem a kissé délre tartó autópályán Blida irányába. Nem sokkal azután, hogy elhagyjuk a város vonzáskörzetét, lefordul az utunk délnek, a hegyek irányába. Itt már kétszer egy sávra szűkül és marad is végig: itt veszi kezdetét az egyes számú nemzeti főút. Ez az egyetlen, személyautóval is jól járható aszfaltozott út, mely a nigeri határ környéki kritikus szakaszt leszámítva komolyabb terepakadályok nélkül szeli keresztül a Szaharát. Bekapcsolja Algériát délről is (az időnként kétes üzleti tisztasággal bíró) afrikai vérkeringésbe, és köti össze Algírt Johannesburggal.

A négy naposra tervezett kirándulásunk során csupán 750 km-t tettünk meg ezen, az algériai szakaszon amúgy több, mint 2300 kilométer hosszú úton. (Budapest-Stockholm távolsága nincs kétezer kilométer!)

Nagyobb térképre váltás

A táj szemünk előtt változott a tengerközeli termékeny szántóföld-legelős részről előbb vadregényes hegyvidékké, majd egyre sivárabb és kietlenebb pusztasággá. Az Atlaszt egy keskeny szurdokon szeltük át, meredek hegyomlások és sűrű keménylombú erdők között. Ezen a környéken található az algíriak által is közkedvelt kirándulóhely, a Chrea Nemzeti Park. Emellett szintén eljöttünk, de sajnos megállni most nem volt időnk. A táblák útszéli majomveszélyre figyelmeztettek, a rohanásban azonban esélynük sem volt, hogy észrevegyük őket. A hegyek közül kibóklászva egy fennsíkra - az El Hadhab el Alia platóra - érkeztünk, ahol (mindenkinek ajánljuk, akik a későbbiekben erre az útra vállalkoznak) érdemes egy rövid pihenőt ejteni. A százötvenezres lélekszámú Djelfa nevű városka éppen félúton, Algírtól 300 kilométerre, 1200 méteren fekszik tengerszint felett. A majdnem sivatagi tájból erre a magasságra nemigen következtetnénk. De ne a városból kifelé menet, a főút jobboldalán található Grand Hotel El Naïli nevű impozáns szállodában fogyasszuk el a kávénkat - teánkat - szendvicsünket - csorbánkat - mesuinkat, ahogyan mi tettük, hanem válasszunk inkább egy szolidabb kis fogadót bent a városban. Igaz, hogy az említett hotel mosdója inkább kielégíti európai igényeinket, és a kultúrhelység falán hatalmas újkőkorszaki (5-6000 éves) djelfai sziklarajzok másolatai csodálhatók, árban és hangulatban is azonban többet nyerhetünk egy "családiasabb" hellyel. A vendégszeretet mindenesetre itt is kifogástalan volt, csak ne akartak volna annyi fogással kínálni... A mentatea viszont, mint minden étkezés után, itt is kihagyhatatlan.

Teára hív a djelfai Grand Hotel

Ha másból nem, az útszéli jelzőtáblák változásából feltétlen éreztük a megtett távolságot. A majomveszély-jelek a hegyeket jócskán elhagyva már lecserélődtek birka- és dromedárcsorda áthaladásra figyelmeztető táblákra. És valóban. Ezen a tájon más állatfaj nehezen is viselné a meleget. A harminc-harmincötfokos meleg innentől kezdve szinte végig állandósult. Az utolsó köves domb mögül is kikanyarodva, és néhány évszaktől függően kiszáradt, vagy sekély mocsárra emlékeztető lápot is magunk mögött hagyva érkeztünk meg a M'Zab-föld fővárosába, Ghardaïába.

A közelmúltban járt Algírban Bächer Iván. Látogatása során elsősorban a regényében leírtak alapján jártuk végig a várost, kerestük az egykori helyszíneket. Az utcákat ugyan átkeresztelték itt is néhányszor, egy-egy üzletsor neve, tulajdonosa cserélődött, az épületek azonban ugyanúgy állnak a helyükön még ma is. 

Legfőképp a régebb óta itt élő magyar közösség számára volt érdekes Algériában játszódó családtörténetéről szóló előadása. Ugyan néhány hónapja vagyunk csak itt, minden utcát és teret nem ismerünk, mégis szinte magunk előtt láttuk a békebeli idők történeteinek helyszíneit. Az itt meghallgatható részben a nagyszülők Algériába érkezésük előtti előtti eseményekről esik szó.

Múlt hétvégén ismét ellátogattunk a Kasbah-ba. Fatima kezét majdnem minden ajtón megtaláltuk.