A mesuiban az a jó, hogy közben az embernek egyáltalán nem kell visszafognia magát. Legyen szó hivatalos fogadásról, baráti összejövetelről, vagy egyszerű búcsúvacsoráról, a vendégek csak rávetik magukat a ropogósra sült birkára és falatozgatnak. Nem kell bajlódni evőeszközzel, tányérral, köretekkel. A rutinosabbak már elkészülte előtt az asztal környékén sündörögnek, hogy a kellő pillanatban - helyzetelőnyből indulva - a legfinomabb részekkel kezdhessék. Ilyen a gerinc környéki puhára sült rész, a combok felső része, és egyes ínyencek szerint a fej. Ez utóbbira azért nem vitte rá egyikünk gyomrát sem a lélek.

Tulajdonképpen áldozati bárányról, birkáról van szó. Már kora délután elkezdik sütni, hogy jó hat órányi pörkölődés után estére elkészüljön. Elkészítése egyszerű, nyársra húzva némi fűszer hozzáadása szükséges csupán. Meg egy szakács, aki kellő türelemmel és erőnléttel bírja tekergetni egész este. Eddig még nem volt szerencsénk benne, kirándulásunk során viszont kétszer is. Egyrészt búcsúvacsoraként kaptuk szállásunkon Ghardaiában, másrészt viszont a hazaúton, Djelfában megállva szintén ezzel lepett meg minket a házigazda. Noha ízletes, jólátsült falatok jutottak mindkét alkalommal, egy ideig elég volt az élményből.

Előkészületek.

A mesui kezdete (a résztvevők már türelmetlenek),

és vége (hirtelen hagyják magára az áldozatot).

Búcsúvacsoránk viszont további élményekkel folytatódott. Megérkeztek vendéglátóink zenés cimborái, és némi alaphangszerrel (dobbal, hegedűvel, gitárral meg két pléhlemezből készült cintányérszerűséggel) remek hangulatot varázsoltak. Táncban sem volt hiány, noha otthon egyikünk sem a táncparkett ördöge, itt mégsem lett volna szabad kihagyni. Végszóra még az idősebb Hadji is megérkezett, és aki eddig azt hitte, hogy megússza tánc nélkül, azt is sikerült a szoba közepére penderítenie. Igazán családias élményekkel vettünk másnap búcsút mozabita barátainktól.

Vendéglátóink, jobbszélén Hadzsi, a tuareg.

A hétszázötven kilométer úgy jött össze, hogy másnap Ghardaïától még százötven kilométert mentünk le délre. Tulajdonképpen szerencsénk volt.

Előző nap akkora homokvihar volt a sivatagban, hogy a koraesti órákban a város felett egészen vörös lett az ég. Ebben az évszakban gyakori a szeles időjárás, volt, hogy nemrég több napot késtek a repülőjáratok is, mert nem tudtak leszállni a sivatagi reptereken. Akkor még úgy tűnt, hogy elmarad következő napi kirándulásunk. Szerencsére az éjszaka már nyugodtabb volt és másnap ragyogó napsütésben vághattunk neki a sivatagnak. Az N1-es úton El Golea irányába hagytuk el a várost. Itt már nincsenek lakott települések, egy-egy oázis mellett, az út mentén is csak 237 km-re van a következő városka. Nem az út mentén meg ki tudja, hogy hol. In Salah, az ezt követő város pedig még 635-re. Néhány útszéli piramis-szerű kúphegyet elhagyva érkeztünk meg egy kisebb kiterjedésű, klasszikus homoksivataghoz. 

Életnek azért mégis találtuk nyomait. Vezetőnk, Slimane egy száraz bokor ágán talált valami ruhadarabot, egy ingnek tűnt. Azt mondta, a néhány hónappal ezelőtti csoport egyik tagja felejthette itt, nem hagyja itt, inkább hazaviszi. Mikor lerántotta, vagy tíz darab kis fekete bogár pottyant ki belőle. A tűző napon hirtelen azt sem tudták hol lehetnek, rohangáltak össze-vissza valami hűvösebb helyet keresve. Minden ember árnyéka menedéket jelentett, az egyik épp a lábam alá fúrta magát. Közelebbről megnézve közönséges geotrupes stercorariusnak, vagyis skarabeusznak tűntek. Hagytam is újonnan talált kellemes helyén, cipőmből kilépve mezítláb vágtam neki a domboldalnak. Csak helyenként vált olyan forróvá a homok, hogy jobban esett bokáig beleásni magamat. Szerencsére kaptunk mindnyájan egy-egy szép élénk színű, két és fél, három méter hosszú kendőt. Ezeket próbáltuk helyiek módjára fejünkre csavarni a meleg és a homok ellen. Hadzsin turbán-tekerési technikájának azonban nyomába sem jutottunk, folyton le-letekeredett valamelyik vége a fejünkről.

A szél egyre erősebben kezdett fújni. Alig maradt meg a lábnyomunk, szinte egyből betemetődött. Elég lassan ugyan, de a kitartó déli szél biztos, hogy viszi ezeket a homokdűnéket északi irányba. Az ebédhez kiszemelt, homokdomb mellett rögtönzött táborhelyünk csak első pillanatban tűnt jó ötletnek. Árnyék nemigazán, helyette harmincöt fok viszont igen, meg ropogós homok mindenhol. Igaz, hogy a csirke kis parázson is szinte rögtön megsült, más köretet meg nem is kellett melegíteni hozzá - elég meleg volt az magától is. Sercegett viszont minden falat a fogunk alatt. Nem is bírtuk sokáig, mikor már mind kidőltünk, ki a melegtől, ki a homoktól, ki pedig attól, hogy képtelen kényelmesen a földön törökülésben ülve enni, Hadzsin barátunk levezetésképp felszaladt még egyszer a homokdombtetőre. Ő a sivatagban nőtt fel. Mi már nem szaladtunk utána.

A képen jól látszik az N1-es főút, nyílegyenesen észak-déli irányban

Délután, szállásunkra visszatérve még egy gyors sétát tettünk a közeli pálmaligetben. Távolról úgy tűnt, mintha a pálmaerdő teljes össze-visszaságban nőne a városban. Közelebbről körbesétálva azonban kiderül, hogy gondosan öntözött, magántulajdonban lévő kertekről van szó. A vízellátásuk kulcskérdés. Slimane elmondása alapján (sajnos nem volt teljesen egyértelmű a magyarázat, így a saját értelmezésünk szerint): bármily meglepő is, az öntözés alapvetően az esőtől függ. Évente egyszer pedig biztosan esik. A 2008. évi méghozzá olyan kiadós volt - árvízként öntöttek ki a csatornák -, hogy a mai napig ennek vizét tárolják a kutak. Amerre sétáltunk, most csak kiszáradt csatornákat láttunk. Egy-egy kút előtt pedig hosszú kifutókat, éppen olyan hosszúakat, amilyen mélyek. Ezekből egykor szamarak húzták fel a vizet, addig engedve előrefele menni őket, amíg éppen felért a vízzel teli vödör. Ma már motoros szivattyúra cserélték valamennyit. Láttunk ezenkívül vízvezeték csöveket is az árkokban. Ezekben állítólag az állami víz folyik, de ezzel senki nem öntöz, mert nagyon drága. Ívóvízhez - bár Slimane állítólag a sima kútvizet is megissza - a még mélyebbre fúrt artézi kutak vizét használják. Estére elértünk a nagy vízgyűjtő gát medrébe, ahol a nagy szárazság ellenére még most is zöldellt a fű.

A legenda szerint a Keleti-Erg e kősivatagjában az első igazán gazdag forrást asszony találta meg. E víznél épült fel azután a szépséges Gardaïa, M'Zab-föld fővárosa. Körülötte 20 kilométeres körzetben a többi mesevároska, Melika, Bou Noura, Béni Izguen, Metili, Berian. El Ateuf-falu határában 15 000 pálmafa áll.

M'Zab-föld összes lakosának száma 30 ezer körül van. Mozabita nyelven beszélnek, amely se nem arab, se nem tiszta berber, de még csak kabil sem. Saját írásjeleik nincsenek. A lakosság többsége kereskedelemből él. Kézművesipara jelentős. Gyakran rendeznek táncos-zenei bemutatókat, tavaszonként pedig a M'Zab-földi szőnyegszövők seregszemléje vonzza ide a vendégeket. Algéria többi népétől azonban elsősorban nem ez különbözteti meg őket. A mozabita ember általában elég gazdag, egy része nagyon is az. Ma már ez az egyetlen titka nagy zártságuknak is.

/Részlet az egyetlen magyar nyelvű útikönyvünkből - Panoráma, 1971/

Az öt kis falu pálmaligetein keresztülhaladva érkeztünk meg szállásunkra. A kerten belül fiatal datolyapálmasor takarta el az utat, élesen szúró levelei csak autónkat végigkaristolva engedtek a házhoz. Slimane, béni izgueni szállásadónk igazán vendégszerető volt, mindent megtett, hogy kedvünkben járjon. Családjával jópár évvel ezelőtt vásárolta meg a kietlen telket, ahol ma a vendégház áll. A kietlenség most már csak a környéken látszik. Fényképekről mutatta nekünk, hogy nem is olyan régen puszta kősivatag volt ez a terület a néhány kopár kőhegy oldalában a falu szélén. Valami miatt ők azonban mégiscsak fantáziát láttak benne. Először egy kutat ásattak, majd az innen szivattyúzott vízzel locsolni kezdték a szikár talajba ültetett gyümölcsfáikat. Körtét, almát, majd narancsot, datolyát. Az igencsak ingadozó vízhozam miatt azonban a legtöbb növény nem bírta, egy küzdelem volt a sivatag nekik éppúgy mint gazdáiknak. Most úgy néz ki, hogy a datolyapálmák szépen növésnek indultak, már a második szezon után termésük is lesz, a körte azonban kipusztult. A több, mint kéttucatnyi pálmafából szinte mindegyik "lány" - ezeknek van termésük. A kertben az egyetlen "fiú" pálma - melyet satnyaságáról lehet felismerni - gondoskodik a beporzásról.

Vendéglátó csapatunk tagja volt még az öreg Hadji; Omar - Slimane testvére; valamint tuareg barátunk: Hadzsi. Sok funkciót töltöttek be, valamennyien kivették részüket mindenféle szerepben. A szikár arcú, ámde mégis jóképű tuareg napközben az ételt szolgálta fel nekünk, sivatagi kirándulásunk alatt sütötte a húst és biztosította a terepet, zenés-táncos esténken pedig hagyományos tuareg öltözékben bütykös lábával csak úgy ropta a táncot.

Mikor megérkeztünk Ghardaia főterére, mintha egy teljesen más országrészbe kerültünk volna. Eddig számunkra teljesen szokatlan rendezettség és viszonylag rendszerben működő egység, tisztaság fogadott. A főtér már sokkal inkább emlékeztetett egy klasszikus keleti városka piacterére - ebben eddig sajnos még nem volt részünk - árusok portékáikkal a tér közepén, szőnyeg- és egyéb kincsek kereskedői a körülvevő házakban. Nem sok időnk maradt az ámulatra, helybéli vezetőnk már indult volna velünk egyből, hogy körbevezessen.

Meglepett, mennyi nőt láttunk az utcákon. Eddigi tapasztalatainkkal ellentétben itt sokan mászkáltak kint, mindenki szeme láttára a városkákban. A látvány persze más szempontból volt szokatlan: az egész alakuk úgy csavarodott egyetlen nagy fehér lepelbe, hogy csak az egyik szemük látszott ki. Maguk előtt pedig szorosan összeszorítva tartották, nehogy véletlenül mégis kilátszódjon valamely testrészük. Arra nem jöttünk még rá, hogyan ismerik meg a gyerekek anyukáikat délután az iskolánál. Ezek a fehér árnyak sorra megjelentek bármerre jártunk. Mintha manók, vagy szellemek lettek volna. Arra gondosan ügyeltek, hogy mikor észrevettek egy idegent, hirtelen el is forduljanak, vagy visszalépjenek a másik utca sarkára. Fényképezni még véletlenül sem volt szabad őket. Vezetőnk elmondása szerint az asszonyok mégsem kényszerből választják ezt az eltakartságot. Önként térnek erre az életformára, a fehér leplet házasságuk után kell magukra teríteni. Azok, akik viszont elfogadják a szabályokat, szigorúan be is tartják. Bűnözés sincs a városban, nincs szükségük rendőrökre sem, védelmükre az erős morális összetartás elegendő. Hogyha valaki mégiscsak megszegi a szabályokat, akkor viszont a város öttagú bölcseiből álló vezetők tanácsa (mely létezik férfi- és női változatban is!) komoly büntetéssel sújt: a város főterén közlik vétkét mindenki füle hallatára. Kiközösítik és mindaddig nem mutatkozhat újra a többiekkel, sőt, ki sem szolgálják az üzletekben, senki nem áll szóba vele, míg meg nem bánja tettét.   Ezután viszont többnyire nagylelkűen megbocsátanak neki.

A férfiak viselete szintén érdekes. A képen is jól látszik, hogy szinte mindenki elől-hátul sűrűn rakott, "trottyos" nadrágot hord. Állítólag azért alakult ki ez a divat, mert várják a próféta újraszületését, ezúttal egy férfiól. Minden nap, minden ember hordja a nadrágot tehát, elegendő helyet biztosítva benne a kipottyanó újszülött prófétának.

A városka közepén egy téren, a falon kis szekrény található. Kulcsok vannak benne, amiket az utcán szedtek össze. Ezzel mutatnak példát a gyerekeknek, hogy ne vegyék el a másét, hanem adják vissza. Ezekért a kulcsokért viszont még nem jelentkezett senki.

A dombtetőre épült várost megmászva és a toronyra feltekintve (melybe sajnos nem mehettünk fel) tovább kanyarodtunk a temető irányába. A helybéliek évszázadok óta itt temetkeznek, egy-egy élére állított jeltelen kő mutatja csak a sírhelyeket. Rajtuk esetleg cserépedény maradványok, helyenként még egybenmaradt tálak, bádogtányérok. Állítólag ezekben hoztak vizet, hogy lemossák a testeket, majd itthagyták a síron. Kívülálló számára megkülönböztethetetlen valamennyi. Lehet, hogy ők sem tudják pontosan ki hol fekszik, de talán a hozzátartozók sem járnak gyakran ide, virágokat sem szoktak hordani rájuk.

Délután a másik városka piacterére siettünk. Szerencsére még éppen időben, hat előtt odaértünk és tanúi lehettünk az árverésnek. Ki-ki elhozta a számára értéktelenné vált holmiját, hogy itt kikiáltsa. Bármily hihetetlen, általában vagy talál rá vevőt, vagy nem. Mikor kiértünk, igen nagy vita kezdett kialakulni egy zöldre jó alaposan lefestett, tokkal együtt árult vasajtóra. Praktikus, szabványméretűnek tűnt. Valószínű többre tarthatták a piaci értékénél, mert sétánk végén, jócskán a piac zárása után a vasajtó még a téren volt - nem talált gazdára. Kint hagyták másnapra, este nem szokott nyomaveszni ezeknek a portékáknak. Így járt továbbá néhány színestévé és videólejátszó is egy rozsdásodó mosógéppel együtt, várva a másnapi árverést.

A ghardaïai szőnyegnek nincs párja. Nemcsak azért, mert minden szabásminta egyedi, tehát véletlenül sem látunk két egyformát,  hanem mert valamennyi magában hord egy keveset a nomád, egy keveset a mozambita hagyományokból. A szőnyeg sajnos nem olcsóbb az árverésen, de a piacon sem. Feltétlen érdemes viszont beszerezni egyet-egyet belőle, ha máshol nem, egy közeli kereskedőnél. Élénk színekben nincs hiány, a különböző méretű és mintázatú szőnyegek árából egy nagyon keveset még alkudni is lehet. Itt alapfelszereltségnek számít minden lakhelyen, mindenhez használják: nomád sátrakat borítanak kívülről-belülről vele, fedik vele a falat éppúgy, mint a földet, ágyat, ajtót. Szállásunk is tele volt igen szép, kicsit hibás, régebbi, de egyedi darabokkal. Itt jó kedvezménnyel lehetett vásárolni ezekből.

Temető a város határában.

A fénykép, ami miatt valószínűleg kiüldöznének a városból.