A hétszázötven kilométer úgy jött össze, hogy másnap Ghardaïától még százötven kilométert mentünk le délre. Tulajdonképpen szerencsénk volt.

Előző nap akkora homokvihar volt a sivatagban, hogy a koraesti órákban a város felett egészen vörös lett az ég. Ebben az évszakban gyakori a szeles időjárás, volt, hogy nemrég több napot késtek a repülőjáratok is, mert nem tudtak leszállni a sivatagi reptereken. Akkor még úgy tűnt, hogy elmarad következő napi kirándulásunk. Szerencsére az éjszaka már nyugodtabb volt és másnap ragyogó napsütésben vághattunk neki a sivatagnak. Az N1-es úton El Golea irányába hagytuk el a várost. Itt már nincsenek lakott települések, egy-egy oázis mellett, az út mentén is csak 237 km-re van a következő városka. Nem az út mentén meg ki tudja, hogy hol. In Salah, az ezt követő város pedig még 635-re. Néhány útszéli piramis-szerű kúphegyet elhagyva érkeztünk meg egy kisebb kiterjedésű, klasszikus homoksivataghoz. 

Életnek azért mégis találtuk nyomait. Vezetőnk, Slimane egy száraz bokor ágán talált valami ruhadarabot, egy ingnek tűnt. Azt mondta, a néhány hónappal ezelőtti csoport egyik tagja felejthette itt, nem hagyja itt, inkább hazaviszi. Mikor lerántotta, vagy tíz darab kis fekete bogár pottyant ki belőle. A tűző napon hirtelen azt sem tudták hol lehetnek, rohangáltak össze-vissza valami hűvösebb helyet keresve. Minden ember árnyéka menedéket jelentett, az egyik épp a lábam alá fúrta magát. Közelebbről megnézve közönséges geotrupes stercorariusnak, vagyis skarabeusznak tűntek. Hagytam is újonnan talált kellemes helyén, cipőmből kilépve mezítláb vágtam neki a domboldalnak. Csak helyenként vált olyan forróvá a homok, hogy jobban esett bokáig beleásni magamat. Szerencsére kaptunk mindnyájan egy-egy szép élénk színű, két és fél, három méter hosszú kendőt. Ezeket próbáltuk helyiek módjára fejünkre csavarni a meleg és a homok ellen. Hadzsin turbán-tekerési technikájának azonban nyomába sem jutottunk, folyton le-letekeredett valamelyik vége a fejünkről.

A szél egyre erősebben kezdett fújni. Alig maradt meg a lábnyomunk, szinte egyből betemetődött. Elég lassan ugyan, de a kitartó déli szél biztos, hogy viszi ezeket a homokdűnéket északi irányba. Az ebédhez kiszemelt, homokdomb mellett rögtönzött táborhelyünk csak első pillanatban tűnt jó ötletnek. Árnyék nemigazán, helyette harmincöt fok viszont igen, meg ropogós homok mindenhol. Igaz, hogy a csirke kis parázson is szinte rögtön megsült, más köretet meg nem is kellett melegíteni hozzá - elég meleg volt az magától is. Sercegett viszont minden falat a fogunk alatt. Nem is bírtuk sokáig, mikor már mind kidőltünk, ki a melegtől, ki a homoktól, ki pedig attól, hogy képtelen kényelmesen a földön törökülésben ülve enni, Hadzsin barátunk levezetésképp felszaladt még egyszer a homokdombtetőre. Ő a sivatagban nőtt fel. Mi már nem szaladtunk utána.

A képen jól látszik az N1-es főút, nyílegyenesen észak-déli irányban

Délután, szállásunkra visszatérve még egy gyors sétát tettünk a közeli pálmaligetben. Távolról úgy tűnt, mintha a pálmaerdő teljes össze-visszaságban nőne a városban. Közelebbről körbesétálva azonban kiderül, hogy gondosan öntözött, magántulajdonban lévő kertekről van szó. A vízellátásuk kulcskérdés. Slimane elmondása alapján (sajnos nem volt teljesen egyértelmű a magyarázat, így a saját értelmezésünk szerint): bármily meglepő is, az öntözés alapvetően az esőtől függ. Évente egyszer pedig biztosan esik. A 2008. évi méghozzá olyan kiadós volt - árvízként öntöttek ki a csatornák -, hogy a mai napig ennek vizét tárolják a kutak. Amerre sétáltunk, most csak kiszáradt csatornákat láttunk. Egy-egy kút előtt pedig hosszú kifutókat, éppen olyan hosszúakat, amilyen mélyek. Ezekből egykor szamarak húzták fel a vizet, addig engedve előrefele menni őket, amíg éppen felért a vízzel teli vödör. Ma már motoros szivattyúra cserélték valamennyit. Láttunk ezenkívül vízvezeték csöveket is az árkokban. Ezekben állítólag az állami víz folyik, de ezzel senki nem öntöz, mert nagyon drága. Ívóvízhez - bár Slimane állítólag a sima kútvizet is megissza - a még mélyebbre fúrt artézi kutak vizét használják. Estére elértünk a nagy vízgyűjtő gát medrébe, ahol a nagy szárazság ellenére még most is zöldellt a fű.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.