Gondoltam szerdán, mint helyi izgalmas esemény, ellátogatok az Algéria-Szerbia barátságos labadarúgó mérkőzésre. Már napokkal korábban megbolydult a város, múlthét hétfőn a régi francia válogatott jött idegenbe, Algírba játszani. A jótékonysági célból rendezett teremfoci meccsen itt voltak sokan a kilencvennyolcas bajnok csapat tagjai közül, Zidane-nal az élen. Állítólag az eredmény csak az utolsó percekben fordult meg, és kaptak ki a helyi "öregek". Érdemes azért belenézni!

A szerdai meccsre minden jegy elkelt. Már előző napokban nem lehetett jegyet kapni rá, pedig igyekeztünk minden szálat megmozgatni, még a szerb első beosztottal is felvettük a kapcsolatot. A titkárságon mondták, hogy sokan érdeklődnek, megpróbálnak megtenni mindent. Úgy látszik azonban nem volt elég vendégjegyük. Utólag belegondolva annyira nem is bántam meg, mint mesélte a helyi ismerősünk, ő sem ment végül. Az 57 ezer férőhelyes stadionba kb. 80-90 ezer jegyet adtak el összesen és a környéket már kora reggel lezárták. A leglelkesebbek már hajnalban elfoglalták helyüket a lelátón, délben megközelíteni is képtelenség volt a stadiont. Az odavezető autópályák három-három sávjából két-két sávot alakítottak át parkolóvá. Szerencsére nagyobb attrocitás nélkül vészelte át a város a VB előkészületi meccset, lehet hogy ebben közrejátszott az is, hogy a helyiek 0-3-ra kaptak ki. Mindenesetre kiváncsan várják ők is a sztárjaik VB szereplését majd, nagyon lelkesnek tűntek az Egyiptom elleni győzelem és az Afrika kupa negyedik helyezés után. Sajnos mi nem tudtuk követni a játékot, rendes tévéadásunk még mindig nincs. Maradt a külföldi összefoglaló.

Szombat délután futni mentünk a közeli Parc Zoologique-ba. Sajnos fényképezőgépet nem vittünk magunkkal, de legközelebb fogunk, hogy futva készítsünk fotókat. Nagyon érdekes vállalkozás volt, valószínű még többször, esetleg később rendszeresen rászánjuk majd magunkat. Indulni az Arany Muflon szálló parkolójából érdemes. Az épület olyan, mint Szlovákiában egy tíz-húsz évvel ezelőtt fénykorát élő tátra-menti hotel. Működik benne minden, csak kicsit kopottas, kicsit oda nem illő, valahogy nem hozza meg a kedvet, hogy megszálljunk benne. Mindjárt a kertkapu mellett, ahol a park, vagyis az erdő kezdődik, egy nagyobb szemétkupac fogad minket - sajnos a szemétszállítás a városnak ezen a részén is nehezen, vagy egyáltalán nem megoldott. A vaddisznók legnagyobb örömére. Sötétedés után jönnek egyből, amiket mi láttunk kisebb méretű, nagyon rövid szőrű és nagyon fekete vadmalacok voltak.

A városszéli erdő nagyon hasonlít a budai hegyoldalainkhoz. Kis ösvények között fel lehet fedezni a valaha működő úttörővasút nyomait. A különbség legfőképp az, hogy nálunk (még) működik. Pedig ugyanaz a típus lehetett itt is (legközelebb fényképpel is illusztráljuk), az egyik mellékvágányon rábukkantunk a javítás alatt álló mozdonyra. A kerekei hiányoztak és nem úgy tűnt, mint amin éppen dolgoztak volna... Néhány domboldallal odébb pedig a vidámpark mellett vezetett utunk. Késő volt már, ezért nem mentünk be, de amennyire láttuk az óriáskerék és a hullámvasút még üzemelt! Séta-kocogó utunk az autópálya mellett kanyarodott vissza (sajnos a túlzott autóhasználat erősen érződik, a városban ma már nincs egy autó-mentes hely sehol), majd vezetett végig - már sötétedésben az erdőn. A Muflon oldalában már ott röfögtek barátaink.

A hőmérséklet újra jelentősen csökkent, a radiátorokat megint beizzítottuk. Hajnaltól esik, már nagyon várjuk a jobb időt!

Egyes naptárakban február 25. csütörtök, néhányban 26. péntek Mohamed születésnapja, a Maoulide Ennabaoui [mulud]. Az enyémben, ahol minden oldalon a hét első napja még szombat, hétvége pedig csütörtök-péntek, 25-ét jelölik az ünnepnek. Nem egyértelmű dolgok ezek, sokmindentől (Hold állásától, érzésektől és egyéb tényezőktől) függ. Mint ahogyan a hétvégéket is ki így, ki úgy tartja. Néhány évvel ezelőttig még csütörtök-pénteken tartottak szünnapot, csak az utóbbi időben (talán az európai cégekkel való ügyintézés nehézségei miatt) cserélték át péntek-szombatra. Sokan óvtak minket, hogy vigyázzunk ezen a napon, petárdák röpködnek, kocsik nyitott ablakaiba és kertekbe bedobálják, az utcán mindenki megőrül. Szerencsére nagyobb fennakadás nélkül vészeltük át ezt az időszakot, amikor a biztonság kedvéért már szerda estétől egészen vasárnap estéig folyamatos volt a durrogtatás.

A hazai sajtó is beszámolt róla több helyen, hogy megölték Ali Tunszit, Algéria rendőrfőkapitányát. Biztos forrásból, már aznap (csütörtökön) délben értesültünk a történtekről, majd nem sokkal később hivatalosan is megerősítették: egy kollegája lőtte agyon - és nem terrorista akció történt. Első hallásra azért elgondolkoztunk rajta, hogy milyen következményei lehetnek, tartani kell-e esetleg további zavargásoktól. Aznap - az utcákon kissé fokozottabb rendőri jelenlét mellett ugyan, de - nem éreztünk semmi változást a városban. Azóta pedig kifejezetten nyugodtan telnek napjaink.

"Még egy petárda okozta tragédia!" Ali Tounsi merénylet áldozata

Arról már nem számoltak be az otthoni lapok, hogy szintén ezekben a napokban egy másik jelentős esemény is történt. Az Algériai Diplomatafeleségek Szövetsége (Association des femmes de diplomates en Algérie - AFDA) a napokban tartotta szokásos ülését, és botrányos dolgokon ment keresztül. A szervezet, melynek nem csupán nők, hanem férfiak is tagjai lehetnek (igaz, szavazati joggal nem rendelkeznek) nem tudta túltenni magát egy formaságnak számító döntésen és bizonyos "félrefordítási" okokra hivatkozva a tagjai kikelve önmagukból jól összevesztek. A nemrégiben megválasztott elnökük pedig lemondott...

Aznap délután minden nehezítő körülmény ellenére teniszezni mentünk a Dely Ibrahimnál lévő Cité Olympique pályájára. Érdekessége, hogy (nép)stadionját negyven évvel ezelőtt egy magyar mérnök tervezte. Nem sokan használják a teniszpályáit, ezért előzetes foglalás nélkül rögtön kaptunk helyet. Igen jó áron (600 dínárért) addig játszhattunk, amíg kedvünk tartotta. 

Algír legrégebbi városrésze, a Kasbah középen ketté van szelve. A franciák jobbnak láttak utat nyitni benne - így is eléggé nehezen tudták ellenőrzésük alatt tartani azt a városrészt, ahonnan minden lázongás meg összeesküvés indult. Kocsival képtelenség közlekedni benne, a mai napig (állítólag) szamárháton gyűjtik össze a szemetet az egymásba érő házak közötti szűkös lépcsőkön, utcákon. Szóval lebontottak jópár épületet, hogy utat nyissanak maguknak és így egy helyen harckocsikkal keresztül tudjanak hajtani rajta. Mi is megpróbáltuk még egy korábbi alkalommal. Ám kénytelenek voltunk visszatolatni, mikor a sokadik határozott vezetési stílusú helybéli közlekedett velünk szemben, jobbnak láttuk inkább hátramenetben menekülni. Így megúsztuk egy könnyebb lökhárító-horzsolással, ami már amúgy is ráfért a kocsira. Enélkül túlságosan elütött a többitől.

Első nekifutásra az északi városrészbe látogattunk el. Kizárólag gájdbácsival és rendőri kísérettel engednek be, hiába próbálkoztunk volna másképp, a felső bejáratokat rendőrök őrzik. Rövid huza-vona után kaptunk is két civil ruhás kísérőt magunk mellé, így sikerült kisebb csoporttá alakulnunk, a figyelmet legalábbis biztosan magunkra vontuk amerre jártunk. A lakóházak építésénél két szempontot kellett feltétlen betartani: minden lakónak meg kell adni a napfényhez és a tengerre való kilátáshoz a jogot. Ezért volt ideális az algíri domboldal, ahol az egyik ház terasza a másik fölé emelkedik, egyik sem takarja el a másik elől az öböl látványát és valóban mindegyikre odasüt a nap. Kivéve, amikor eső esik. Nekünk valahogy pont egy ilyen alkalmat sikerült kifognunk. A kilátás azért megmaradt.

A Kasbah kis utcái nagyon izgalmasak. Valamennyi házat a mai napig lakják, így gyerekekkel, idősebbekkel egyaránt találkoztunk sétánkon, mikor egy-egy lakásba bepillantottunk. A tegergős lépcsők mögül helyenként pedig elénk tárul a gyönyörű rálátás a másik domboldalra, vagy a tengerre. A városrész csatornázását és vízellátását ugyan már megoldották, de még mindig járnak a működő kutakhoz vízért. A szemétszállítás szamárháton viszont eléggé nehézkesnek, mondhatni megoldatlannak tűnik. Emiatt macskából rengeteg van, néha egy-egy szemeteszsákon öt-hat is akár. És nem jutnak dűlőre valahogy a házak felújításával sem. Pedig igazán megérné. Ugyan 1992 óta a világörökség listáján van az óváros, de rendszeresen meg akarják vonni tőle a rangot. Ilyenkor a kormány úgy tesz, mintha felújítana valamit rajta. Néhány épületet ki is pofoznak szépen, a legtöbb épületre viszont továbbra is ráférne a restaurálás.

A kilátáshoz való jog